Utószó

Utószó

 "Az a szenvedés, hogy élek, nélküled létezem de minek, 

Irántad érzett szerelmem soha nem adnám oda senkinek."

Három hét telt el azóta, hogy a szívem szilánkosra tört. Azóta sem gyógyult meg. Sőt. Olyan vagyok, mint egy élőhalott. Létezni is fáj. Nem eszem, csak fekszem az ágyamban és folyamatosan agyalok.

-        Ez így nem mehet tovább! – Fakadt ki Zsófi. – Szedd már össze magad! Nem állt meg az élet.

-        Hagyj! – Fordultam a másik oldalamra. – Se munkám, se szerelemem, és az évet is kezdhetem, előröl. Hurrá!

-        Kóróczki Hanna! Én nem így ismerlek. Te egy erős nő vagy. Szóval emeld meg azt a tespedt segged, és mozdulj ki a négy fal közül.

-        Na jó! – Csak, hogy végre békén hagyjon, kiszálltam az ágyból. Kissé megszédültem, de megembereltem magam és a szekrényemhez mentem, ruháért. Az összes nadrágom és felsőm lógott rajtam, annyit fogytam. Rossz volt rám nézni. Az összes bordám kilátszott. Teljesen gyengének éreztem magam.

-        Egy kis húst rakni kell rád. – Mért végig barátnőm. – menjünk le a büfébe és rendeljünk egy hatalmas édességhegyet.

-        Menjünk. – Adtam meg magam, miután teljes mértékben felöltöztünk.

A büfében ülve rengeteg megevett édesség után, kezdtem emberibbnek érezni magam. El kell őt felejtenem. Új életet kell kezdenem. Igen. Új életet fogok kezdeni.

Gondolatom végére, megcsendült a büfé ajtaja felett a kellemes dallamú csengő, melyet én úgy imádtam. Új vevő érkezett. Nem néztem fel, nem bámultam meg az új jövevényt, inkább felpezsdülve új látásmódomtól, még egy adag csokoládét tömtem magamba, ami lehet, hogy rossz ötlet volt, mert kicsit forogni kezdett velem a büfé fala.

-        Úr. Isten. – szaggatottan szólalt meg barátnőm, s mikor felnéztem, olyan képet vágott, mint aki szellemet látott. Velem viszont egyre jobban kezdett forogni a világ.

-        Mi a baj?

-        Ne nézz oda szerintem. – Barátnőm mereven a hátunknál lévő asztalt figyelte.

-        Mi a….- hátrafordultam és a torkomon akadt a szó.

-        Jól vagy? – Kérdezte barátnőm szinte már szánakozva.

-        Nem igazán. – S most, hogy láttam a szomszéd asztal vendégét még rosszabbul éreztem magam.

-        Borzasztóan nézel ki. Gyere, levegőzzünk. – Felálltam a székemből, tettem két lépést, majd úgy éreztem, mintha a talaj kicsúszott volna a lábam alól.

Nehezen nyílnak szemeim. Hányingerem van. Vizet szeretnék. Az orromat erőteljes fertőtlenítő szag csapta meg. Vakítóan fehér volt minden.

-        Hol vagyok? -  Tettem fel költői kérdésemet.

-        Kórházban. – szaladt az ágyam mellé Zsófi. – Elájultál, és hívtuk hozzád a mentőket. Tiszta vér volt minden. Nagyon megijedtünk.

-        Kérem, most fáradjon ki. – Egy fiatal, fehérköpenyes férfi jött be és állt az ágyam mellé. Zsófi teljesen magánkívül volt, de kiment s ránk zárta az ajtót. – Dr. Kerekes Péter vagyok, a kezelő orvosa.

-        Kóróczki Hanna, bár ezt már úgy is tudja. – A férfi halványan mosolygott, majd hirtelen komoly képet vágott s így szólt.

-        Rossz hírt kell közölnöm. Ön elvetélt.

-        Hogy mit csináltam?

-        Elvetélt.

-        Ahhoz előbb terhesnek kellett volna lennem.

-        Az is volt.

-        Tessék? De hát…

-        Nem csoda, hogy nem vette észre. Ilyenkor még nincsenek jelei. Viszont, ahogy mondtam, sajnálom, de elvetélt. – Azt hiszem valami agyi károsodást is szenvedhettem, mert semmit nem értek az egészből. – Ha segítségre volna szüksége, vagy ha szeretné értesíteni a kedves párját…

-        Nincs párom. – jegyeztem meg kábán. és most már gyerekem sincs. De hisz, ki se tudtam élvezni, hogy szülő leszek.Vagy is, lehetettem volna. – És mitől… - nem tudtam kimondani. Egyszerűen a nyelvemen égett a szó.

-        Nem érte önt túl sok stressz? – nem szóltam csak, bólintottam. – És ahogy látom, nem is eszik rendesen. Alultápláltság. Ez a két tényező a valószínű oka a vetélésének. Nagyon sajnálom. – Ismét rám tört az az ismerős érzés. A fájdalom, mint az örvény úgy szippantott magába. Lehetett volna egy kisbabám. Egy gyerekem. De csak…lehetett… volna. Mit követtem én el, hogy ezt érdemlem? Ezt a sok szenvedést. – Ha segíthetek...

-        Egy pszichológus most nagyon jól jönne.

-        Ebben tudok segíteni. – ujjai közé fogta a tollát, majd valamit felírt. Letépte a lapot s átnyújtotta.  – A számom és a rendelőm címe. Kedden, csütörtökön és pénteken rendelek. Ha készen áll, hívjon.

-        Készen állok. – suttogtam.

-        Akkor holnap, félkettőkor találkozunk. Ma már hazamehet. Pihenjen sokat, egyen rendesen. – Átadta a zárójelentésemet, majd az ajtóban még visszafordult. – Ó, és kérem… Ne adja fel. Találunk megoldást. – Halványan rám mosolygott, majd magamra hagyott.

Egy új fejezet kezdődik az életemben és Roland már nem szerepel benne. Nehéz lesz újra talpra állni, de nem adhatom fel. Még van egy évem a főiskolán és csak huszonkét éves vagyok. Előttem az élet. Lehetek még szerelemes. Lehetek még anya. Remélem.  Csak hinnem kell benne.  

"A pillanat hevében, hullnak a könnyeim

Sírnak a lapok, betűkkel telt könyveim.

Fájnak a szavak, fájnak a tettek

Jó volt Veled hidd el, de már nincsenek érzések"

*Első könyv vége*