Hét

7.

Hanna

        

"Sírva engedlek el magamtól, és emléked, mit átéltem
A szíved nem lehetett enyém, hát Isten Veled Szerelmem
Azt mondtad döntöttél, és ezzel szavad adtad egy tettre
Amit soha nem követsz el, de mégis ez következett be"

   Szikrázó napsütés. Az égen csak bárányfelhők gomolyognak. Fejem a móló fapadlóján pihen, míg lábamat az alattam elterülő aprócska tóban áztatom. Annyira nyugodt és békés minden. Végre átlagosak érezem magam.

-        Jól áll a virágkorona. – hajolt felém Roland, majd ujját végighúzta a fejemen lévő virágkoszorún.

-        Takarod a napfényt. – Felültem, majd hátat fordítottam neki. – Te mit keresel itt? – nem szólt semmit, csak mellém ült. – Neked beszélek. – Böktem oldalba.

-        Shh. – csitított. – Inkább figyelj. – Mutatott az előttem lévő tóra, amely tényleg szép látványt nyújtott. A nap már-már égető sugarai csak úgy csillogtak-villogtak a víz felszínén. Egy-két falevél felbukkant, s néhány madár is elsuhant a fényes felület felett. A víz, akár a tükör. Felé hajoltam és bámultam maga benne. Hosszú barna hajam az arcomba lógott. Próbáltam fülem mögé gyömöszölni egy tincset, de az csak nem akart engedelmeskedni. – Várj, majd én. – Fogta meg kezemet Roland, majd ujjai közé vette hajam és átfűzte a korona alatt. – Így ni.

-        Roland. – Súgtam

-        Tessék?

-        Kérdezhetek valamit? – nem szólt csak bólintott. – Miért vagy velem? – elmosolyodott, majd így válaszolt.

-        Mert különleges vagy.

-        Különleges?

-        Más vagy, mint a többi lány. – Na, az egyszer biztos.

-        Én nem lehetek az, akit te szeretnél.

-        Honnan tudod, hogy én mit szeretnék? – nézett rám szórakozottan.

-        Csak tudom. – Kezét az arcomra helyezte, majd egyre közelebb és közelebb hajolt.

-        Nem tudhatod.

-        Higgy nekem, Roland! Tudom. – Ahogy közeledett én úgy csúsztam hátrébb tőle. – Roland.

-        Igen? – Súgta, s a távolság szinte már csak 5 centiméter volt.

-        Roland! Kérlek. Ne kínozz. Ezt nem szabad. Mi nem lehetünk együtt. – hadartam már-már ajkaiba. El kell mondanom, hogy én egy gyilkos vagyok. Nem tudnék vele és ezzel a titokkal együtt élni.

-        Hanna. Fogd be! – lehelte. Most. Most kell elmondanom.

-        Roland, én… - nem fejezhettem be, mert ajkai enyéimre tapadtak. Fejem újra a móló deszkáin pihentek. Egyik kezemet Roland arcára, másikat nyakára csúsztattam. A csók minden másodpercét élveztem.

Elhúzódott, majd hatalmas zöldeskék szemeivel végigmért.

-        Mit is akartál mondani? – kérdezte gúnyos vigyor keretében, mikor látta, hogy nem találok szavakat. Nagyot nyeltem, majd ezt suttogtam:

-        Szeretlek.

Szemeim mintha ólomból lennének. Egyszerűen nem akartak kinyílni. Akárhogy próbálkoztam,

akárhogy erőlködtem, folyton leragadt.

-        Ébredezik. – suttogta egy ismerős hang. Egy hang, mely álmomban is kísértett. De, mit keres az ágyam mellett és kihez beszél? Próbálom szólásra nyitni a szám, de nem sikerül. Soha nem éreztem magam ennyire gyengének. A francba! Én nem vagyok gyenge. Ki kell nyitnom a szemem, meg kell tudnom, hogy hol vagyok, mert, hogy nem a szobámban az biztos. Szépen, lassan nyitogatni kezdem jobb szemem, aztán a balt. Ellenállok a kísértésnek, hogy visszazárjam.

A hely sötét. Fényt akarok és vizet. A szám akár a sivatag.

-        Mi ez a hely? – suttogtam. Vissza akarok menni a tóhoz. Újra Rolanddal akarok lenni és megint normálisnak szeretném érezni magam.

-        Kórházban vagy. – Hajolt felém Zsófi. Arcán sajnálat, szemeiben könnyek csillogtak.

-        Kórházban? – Ismételtem kábán. – Hogyan?

-        Nem emlékszel? – óvatosan megráztam a fejem s Zsófi könnyáztatta szemeibe néztem.

-        Autóbalesetet szenvedtünk. – Az ismerős hang irányába fordultam. A férfi arcát néhány vágás tarkította. Az utolsó emlékképem, hogy Rolanddal jót nevettünk az autómba, de azt viszont már nem tudom, hogy min.

-        Meséld el! – Szóltam Rolandnak, aki készségesen el is mondott mindent, miközben én végig a plafont bámultam. Nagyon fáradt és gyenge voltam. A hangok alig jutottak el a tudatomig. Elálmosodtam és szemeim ismét kezdtek nehezedni. – Szeretnék egy pohár vizet. – suttogtam, mivel a hangos beszéd nehezemre esett. Egy pillanat múlva Roland arca került a látóterembe. Nem engedtem neki, hogy megitasson. Szó sem lehetett róla. Túl büszke vagyok én ahhoz. Inkább felültem, még ha nagy erőfeszítésbe került is. Elvettem a poharat és ittam pár kortyot. Amint visszaadtam a vizet egy fehér köpenyes fiatal férfi lépett be a szobába.

-        Jó napot! – köszönt. – Úgy látom, a hölgyemény jobban van. – Nézett rám meleg mosollyal az arcán. – Szeretném megkérni a látogatókat, hogy fáradjanak ki. Meg kell vizsgálnom a kisasszonyt.

-        Vegyen egy mély levegőt. – tette az orvos a sztetoszkópját csupasz mellkasomra.

-        Persze. Olyan könnyű azt doki. – jegyeztem meg halkan s kissé nyersen. – Az egész testem zsibbad.

-        Ez már csak az altató mellékhatása. Holnapra elmúlik. Na, vegyen szépen egy mély levegőt. Ígérem, nem nyaggatom tovább. – nézett rám mosolyogva. – Jó, hazudtam. – Nevette el magát. – De ez már tényleg az utolsó lesz. Nézzen rám, kérem. – Borostás arcába néztem. Maga elé emelte a mutatóujját, majd így szólt: - Kövesse az ujjam. – Jobbra, balra, előre és hátra mozgatta kezét. – Magácska nagyon szerencsés. – hajolt nagyon közel hozzám, mélyen a szemembe nézett és közben belevilágított egy apró lámpával.

-        Tényleg? – hangom gúnyosan csengett. – Eddig nem vettem észre.

-        A körülményekhez képest az. – nézett rám komolyan. – Elmondta a kollégám, aki tegnap műtötte, hogy sok vért vesztett. Ne is csodálkozzon, hogy most gyengének érzi magát. De legalább él. A válla pedig hamar rendbe jön, úgy, mint a többi sebesülése. Csak pihenjen sokat.

-        Mikor mehetek haza?

-        Nos, mivel a mai eredményei nem olyan rosszak, holnapután hazamehet. Írok fel magának néhány gyógyszert.

-        Köszönöm, doktor úr. – rám nézett barna szemeivel, majd így szólt:

-        Maradjunk a dokinál. Az ön szájából ez jobban tetszik. – Az ajtóhoz sétált, majd fejcsóválva, mosolyogva kilépett a folyosóra.

-        Végre egyedül. – sóhajtottam, s visszafeküdtem a kényelmetlen kórházi ágyba. Mindenem sajgott és iszonyúan fáradt voltam. A balesetre nem is emlékszem. Próbálok visszagondolni rá, de nem megy. Érzem, ahogyan nehezedik szemhéjam és a nagy elmélkedés közepette elnyom az álom.

Sötét van. A levegő állott és borzasztóan meleg.

-        Hanna. – valaki a nevemet suttogja. – Hanna. – körbe kémlelek, de semmit nem látok.

-        Ki az? – Szólaltam meg. – Hol vagyok? – a hangom erőtlen. Félek. Én, aki soha nem fél, most csak úgy hullámokban tör rám ez a borzasztó érzés. A pánik kezd lassan eluralkodni rajtam. – Hahó! – mozdulni szeretnék, de a kezem a fejem fölé van kötve, s testemet béklyó tartja. – Valaki! Segítség! – kiáltom, s ekkor egy vörös fény gyúl ki, mely megvilágítja a helyet. A szoba. Az a szoba, melyben A Cégről és rólam készült képek vannak.

-        Tetszik? – kérdezte mély hangján Zsolt, aki a falnak támaszkodva kutat szemeivel.

-        Miért? Miért én? – nem válaszolt, csak gúnyosan mosolygott. Lazán ellökte magát a faltól és lassan felém sétált. Egyre közelebb és közelebb lépett, míg végül bőrünk teljesen össze nem ért. A fülemhez hajolt és belesuttogott.

-        Mert nekem a legjobb kell. – Végig simított oldalamon teljesen a nyakamig. Érintése forró és erős volt. Egyre erősebb és erősebb…

Zihálva tértem magamhoz s ösztönösen a nyakamhoz kaptam.

-        Csak egy álom volt. Csak egy álom volt. – Ismételgettem. Körbenéztem az üres szobában s lassan kezdtem megnyugodni. – Nincs itt senki, csak egy rossz álom volt. – Nyugtattam magam. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Újra és újra megismételtem, mindaddig, amíg teljesen meg nem nyugodtam.

-        Jó reggelt Csipkerózsika. – Ütötte meg fülem Roland tartózkodó hangja.

-        Hogy kicsoda? – Kérdeztem vissza.

-        Az egész napot átaludtad tegnap. – közölte mosolyogva, majd az ablakhoz lépett, kinyitotta és elhúzta a függönyt.

-        Oh, végre. – úgy kellett már a napfény és a friss levegő, mint egy falat kenyér. – Egy kicsit sétálni szeretnék. Csak a vállamnak van baja és nem a lábamnak. Ha egy percet is tovább kell feküdnöm én…

-        Jól van, jól van. – Tette maga elé a kezét védekezőn. – Szerintem a folyosón kicsit sétálhatsz. – körbenéztem az immáron már fényes szobában. A falak fehérek, az ágy és a székek szürkék. Minden olyan hideg. Az ágyam előtt kb. 3 méterre volt egy ajtó „mosdó” felirattal és előtte egy szék, melyen az utazótáskám hevert. – Nincs szükséged valamire? – ült le mellém Roland és fogta meg egyik kezemet.

-        Fogkrémre és fogkefére. – Mosolyogtam rá, hogy kissé oldjam a feszültséget. – Megbocsátasz pár perce?

-        Csak nyugodtan. – A fájdalom már nem volt annyira elviselhetetlen, mint tegnap, de még mindig gyengének éreztem magam.  Felvettem a táskámat és kulcsra zártam a mosdó ajtaját. A helyiség elég szűkös volt, de most ez is megteszi. Leültem a WC lehajtott tetejére és az ölembe raktam az utazómat. Előkotortam a neszesszeremet és reméltem, hogy Zsófi pakolt össze. Ahogy kinyitottam az aprócska táskát, - mely méretéhez képest az egész galaxis elférne benne - előbukkant a barátnőm által adott csodagyógyszer. Ez kell nekem. Elvileg mindenre jó. A legutóbb száz-százalékosan bevált. A mosdókagylóhoz sétáltam, bevettem egy szem kék pirulát, majd bő vízzel lenyeltem. Két kezemet a csap, folyó vize alá tartottam majd megmostam sebekkel teli arcomat. Borzasztó látványt nyújtottam. Szörnyülködve néztem a kagyló feletti tükörben a képemet. Mindenem csupa vágás, a szám is csúnyán felrepedt. Szörnyű. Szörnyű, de legalább élek. Élek és elkapom azt a szemetet, aki ezt tette. Mesélte Roland, hogy elszökött a rohadék a helyszínről. Semmi baj. Szeretek vadászni.

Elővettem fogkefémet, nyomtam rá fogkrémet, majd fogmosás közben végig a bosszún járt az eszem. Nem csak a felelőtlen sofőrén, hanem a Zsoltén is. El kell kapnom. Tudni akarom, miért én.

-              Magamtól is tudok járni. – Néztem bosszúsan Rolandra, aki átkarolva vezetett a kórház folyosóján. Jó, nem mintha nem élvezném, de még mindig azon az álmon jár az eszem. Azon, amikor majdnem elmondtam neki, a valódi énem. A valódi énem, mely kíméletlenül és hidegvérrel gyilkol. Ki tudja mi lett volna, ha tényleg elmondom. Igaz csak egy álom volt, de könnyen válhatott volna az édes álom rémséges lidérccé.

-        Hahó! – legyezte meg kezeit arcom előtt. Le kell szoknom az állandó bambulásról.

-        Bocsi. Elgondolkodtam. – Néztem rá negédesen.

-        Ugye tudod, hogy álmodban beszélsz. – Tekintetét elfordította rólam és sejtelmesen mosolygott. Jézusom, remélem, hogy semmi hülyeséget nem mondtam.

-        Tényleg? – próbáltam zavaromat leplezni – és mit mondtam? – hangommal szerettem volna a lazaság és a nemtörődömség látszatát kelteni.

-        Nos… - Megállt, majd maga felé fordított és zöldeskék szemét egyenesen rám szegezte. – Azt mondtad szeretsz. – Szemeim hatalmasra nyíltak. Ezt valóban kimondtam volna hangosan is? Atyavilág.

-        Ne… Ne haragudj! – dadogtam. Hogy szeretem-e? Ezt még iszonyú korai lenne megállapítani. – Ostobaságot beszéltem. – mikor megláttam lehervadt mosolyát, gyorsan hozzátettem. – Persze kedvellek meg minden, de ezt nem lehet szerelemnek nevezni. – elfordította tekintett, majd tovább haladtunk a hosszú folyosón. Hogy lehetek ekkora vadbarom? Ebből a helyzetből nem lehet jól kijönni. – Remélem nem bántottalak meg, de ezt még korai lenne kijelenteni, főleg egyetlen randi után, ami elég rosszul végződött, lássuk be. – Hangom lágy volt és bocsánatkérő.

-        Forduljunk vissza. – Még mindig nem nézett rám. Ezt jól elszúrtam.

-              Hanna! Te hülye vagy. – nézett rám szúrós tekintettel legjobb barátnőm. – Tudod mit kellett volna csinálnod? Befogni a lepcses szád, elpirulni és megcsókolni. Igazi nyáladzós filmbe való jelenetet rendezni. – Oktatott ki Zsófi. – Mellesleg, jobban vagy már? – A nap már a végét járta és már kezdtem érezni a harmadik szem tabletta hatását. Sokkal egészségesebbnek és erősebbnek éreztem magam.

-        Azt hiszem igen. – mosolyogtam rá.

-        Na, igen. Ha meghaltál volna, tuti kicsinálnálak. – Ő Zsófi, aki mindent túldramatizál. – Kivel mentem volna tavasszal esküvői ruhát nézni, he?

-        Milyen esküvői ruhát? – Néztem rá zavarodottan. – Csak nem?

-        De! – visította, majd szemem elé tette kezét, melyen egy nagy gyémántgyűrű csillogott-villogott.

-        Mikor? Hogyan? – kérdeztem, miközben kábultan nézegettem a gyönyörűséget az ujján.

-        Nos… - elhúzta a száját. – A baleseted napján. A házába vitt, ahol már rózsaszirmok voltak szétterítve, és a nappali közepén teamécsesekkel ki volt rakva, hogy „Hozzám jössz?”

-        Ahw. Ez nagyon aranyos. És akkor legalább nem hazudtam Rolandnak. – barátnőm furcsán nézett rám. – Azt mondtam neki, hogy a Te eljegyzési bulidon vagyok. Féltem, hogy ki fogsz nyírni, ha meghallod.

-        Meg is öltelek volna. – nézett rám összehúzott szemekkel, komolyan. – De tudod, hogy szeretlek. – kacsintott rám végül. Imádom ezt a lányt. Mintha csak a testvérem lenne.

-        Persze Ákos, egyeztessen időpontot velük. – felkaptam fejem az ismerős, de rég nem hallott hangra. – Délben? Ez most komoly? – Az édesanyám. Hosszú szénfekete haja komoly, szoros kontyba tűzve, mint midig. Szokás szerint kosztümöt viselt és halvány sminket. Megjelenése erős, tekintélyt parancsoló. Persze megint telefonált. Még ilyenkor is. Igazi ügyvéd. – Ákos! Most lerakom, ha van valami, hívjon! – kinyomta telefonját majd barna retiküljébe süllyesztette. – Ó, drága kicsikém! – Széttárt karokkal sietett felém és ölelt magához szorosan. – Hogy vagy drágám? Nagyon aggódtam érted. – szorított még mindig magához.

-        Jó estét Hilda néni. – Barátnőm hangja kissé nyers volt.

-        Oh, Zsófia. Helló. – Kissé felé fordult édesanyám. Utálják egymást. Zsófinak, ami a szívén az a száján. Sajnos a pofázmányát édesanyám előtt sem tudja befogni. – Mesélj, drágám, mi történt? – fordult ismét felém.

-        Nos, szombaton, mikor… - anya, zenélő telefonja megszakította monológomat, már az elejénél.

-        Sajnálom Hanna, de ezt fel kell vennem. – nézett mobilja kijelzőjére, majd fogadta a hívást. Meg sem lepődök, mindig ezt csinálja. – Ákos, gyorsan mondd. Micsoda? Nem! Nem, az nem jó. Ákos, nem tudok odamenni. Engem ő ne fenyegessen, hosszabbra nyúlik az én kezem, mint azt ő hinné. Ha jutottál valamire hívj vissza. – dühösen lecsapta a telefont, majd az ágyra dobta. – Manapság már sehol nem lehet egy jó asszisztenst találni. Szóval drágám, hol is tartottál?

-        Ott, hogy amikor hazafelé tartottunk, egy kereszteződésben belénk hajtott egy figyelmetlen sofőr. Legalább is ezt mondták. Én nem emlékszem semmire.

-        Ó kicsim, úgy...- ismét megszólalt az idegesítő készülék. – sajnálom. – fejezte be gyorsan, majd felvette a telefonját. – Mit mondtak? Biztos, hogy nem lehet másképp? A francba, de ostoba vagy. Ákos! Ki vagy rúgva! – visította a telefonba. – Sajnálom Hanna, de vissza kell mennem…

-        Anya! Komolyan nem veszed magad észre? – Vágtam közbe halkan, az ágyat nézve. – Egy Istenverte hárpia lettél. – néztem rá már-már könnyes szemmel. – Tudod, sokan azt mondják, kőből van a szíved. – Fordultam el édesanyám döbbent arcától. – De szerintem nincs is szíved. – egy könnycsepp csordult végig az arcomon, melyet azonnal letöröltem.

-        De… Kicsim. – Súgta

-        Ne, anya. – Hangom erélyesebben csendült meg, mint szerettem volna. – Az egyetlen gyermeked vagyok és akkor sem vagy képes rám figyelni, amikor szükségem van rád. Milyen anya az ilyen? – Elcsuklott a hangom az utolsó mondatnál. – Bárcsak apa itt lenne, ő megértene engem. – szívembe fájdalom nyilallt – Most pedig menj innen. Vissza se gyere addig, amíg nem tudsz normális, szerető szülőként viselkedni.

-        De…

-        Semmi de! – Szóltam rá. – Menj el. – sziszegtem. Arcom teljesen eltorzult a düh és a csalódottság fájdalmas keverékétől. Könnyes szemmel nézett rám, megfogta telefonját és a táskáját, majd az ajtóhoz indult. Nem néztem rá, de éreztem, hogy még egyszer visszafordult és rám nézett.

-        Sajnálom. – suttogta, majd kilépett a folyosóra.

-        Ó, Zsófi. – öleltem meg barátnőmet s zokogni kezdtem. Ő az egyetlen ember, aki eddig sírni látott. Ő az a személy, aki előtt lemerem venni a maszkom. Senkinek nem engedtem meg, hogy gyengének lásson.

-        Minden rendbe jön. – simította meg remegő hátam, barátnőm. – Édesanyád okos ember. Észhez fog térni. – vigasztalt, de az én könnyeim csak megállíthatatlanul folytak végig arcomon. – Hanna! – tolt el magától. – Nézz rám! – megtettem, amire kért, de a szememet borító könnyfátyol mögül csak homályosan láttam szép arcát. – Erős vagy. Ezt is ki fogod bírni. Ne sírj! – megtöröltem a szemem, majd vettem egy mély levegőt. – Mindjárt jobb. – mosolyodott el. - Vigyort kérek.

-        Igazad van. – töröltem meg szemem egy apró mosoly keretében. – Ez már kellett, hogy észhez térjen.

Az ablak előtt álltam barátnőm távozása után pár perccel. Figyeltem a csillagos estét és a kifli alakú Holdat. Mindig, amikor ránézek a Dream Works logója jut eszembe. Mosolyogva képzelem el most is, ahogy a Hold alján egy kisember ül és pecázik.

Bárcsak inkább normális, fiatal lány lennék. Lehet, amint befejezem ezt a munkát, visszavonulok. Végre szórakozhatok egy kicsit. De vajon tényleg ezt akarom? Tényleg örömömet lelném benne?

Sóhajtva fordultam az ajtó felé, melyben Roland karakteres alakját véltem felfedezni. A falnak támaszkodott és engem figyelt. A szívem hevesebben vert. Féltem. Féltem, hogy még mindig haragszik.

-        Szia! – köszöntem félénken, mely egyáltalán nem jellemző rám. Fura és számomra szokatlan érzelmeket vált ki belőlem ez a férfi.

-        Hanna! – Imádom, ahogyan a nevemet mondja. – Sokkal jobba nézel ki, mint reggel. – Teljesen az ablakig jött, mellém és nem szólt semmit csak nézett rám nagy szemeivel.

-        Haragszol? – kérdeztem, mire ő nem szólt semmit csak a fejét rázta.

-        Mutatok valamit. – megfogta a kezemet és az ágyhoz vezetett. Leültetett a szélére, majd ő is

letelepedett mellém. Levette magáról kabátját, majd kivett belőle egy pakli kártyát. Ujjai közé fogta kevergetni kezdte, aztán egymás után, sorra trükközött a lapokkal. Tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogyan kezei mesteri módon bánnak a paklival. Szétterítette a kártyákat, majd így szólt: - Húzz egy lapot és nézd meg jól! – szót fogadtam és másodpercekig figyeltem a kiválasztott lapomat, mely egy nagy szívet ábrázolt. – Most tedd vissza. – Visszaraktam, majd újra keverni kezdte a lapokat. – Húzz még egyet és válaszolj igennel vagy nemmel. – Úgy tettem, majd döbbenten figyeltem a kihúzott lapot, melyen egy szöveg állt: „Hanna, leszel a barátnőm?” – Az előző lapot húztad?

-        Nem. – válaszoltam halkan.

-        És a válaszod? – hosszú másodpercekig gondolkodtam. Eszembe jutott az álom, majd az első randevúnk. Vele könnyű boldognak és átlagosnak lennem. Átlagosnak, melyre már egy ideje vágyok. Alaposan megrágtam a kérdést, melyre a válaszom végül:

      -        Nem.