Hat

  Előszó:

        

    Helló Kedves Olvasó!

Szokatlan igaz? Nem szoktam ilyesmit írni a részek elejére, de most kedvem támadt!

Először is: Szeretnék bemutatkozni. Balázsi Vivien a becsületes nevem. Mindössze 18 éves vagyok és körülbelül 5 éve foglalkozom novellaírással. Nos, írtam Chatbe, hogy tartok egy kis szünet a blogon. Nyugi, kb. kéthetes kiesés lesz, mert járok egy tanfolyamra, és két hét múlva vizsgázok. Nagyon szeretnék jó jegyet kapni, átmenni, mert ha sikerül, akkor Rendőrnéni lesz belőlem. Igen, igen, Rendőrnéni. Nyugalom, én nem kapok fegyvert. :D Én csak az adminisztrációval fogok foglalkozni, de szerintem azért ez is nagy szó, így 18 évesen. Tökéletes elsőm munka lenne. Szóval tanulás ezerrel, és drukkoljatok, hogy átmenjek.                                                                                                                    

Másodszor: Imádlak titeket! Annyira jól esik, minden egyes komment, szép szó. Viszont párszor már gondoltam rá, hogy abbahagyom. Tudjátok, én olyan vagyok, hogy ha valakinek nem tetszik, amit csinálok, akkor mi értelme? Nagyon el tudja venni a kedvem. Néha úgy érzem, hogy nem is vagyok tehetséges, nem is jó az, amit csinálok, hiába beleadom szívemet, lelkemet. Még szerencse, hogy vannak jó barátaim, akik – finoman szólva- seggbe rúgtak, hogy de igenis, folytassam. És, ahogy meglátom a dicsérő kommenteket és építő kritikákat rájövök, hogy igazuk van.        Kezdek rádöbbenni, hogy nem kell minden seggfejnek hinni. És amúgy is, több jóakaróm van, mint rossz. Szóval ezt kicsit bebukták! ;)

            Másodszor is: Hohóó! Lassan Karácsony! Ki mit szeretne ajándékba? Én tudok egy nagyon jó ajándékot! Egy szép kis könyv! És, hogy mi a címe? Kedves naplóm! Nagyon tudom ajánlani! Remek karácsonyi ajándék lenne! J Nos, én mit szeretnék ajándékba? Egyszerű! Semmit! Vagy is, amit én szeretnék, az nem megvehető, nem kézzel fogható dolog. Lehet, hogy klisé az egész, de én csak boldog szeretnék lenni. Nem szeretném, ha többé bántanának. Szerintem ez nem túl nagy kérés.

            Harmadszor: Mielőtt lesz a szünet, hoztam nektek egy új részt, amely remélem tetszeni fog.  Szóval fogadjátok szeretettel!

Nos, ennyi lenne, az én kis levelem hozzátok! Mindenkinek minden jót! Jó olvasást!

Cuppantós nagy puszi, Vivien!

 6.

Roland

         

      

       

"Egyszer egy különleges helyet találtál a szívemben,Nem kérdeztél, beköltöztél, azóta itt bennem éldegélsz,A feszültség tapintható, ha hozzám nyúlszA hőtől megborzongok, amikor csak hozzám bújsz.Ha itt vagy velem nincsen baj, oda van a gond, a bú,Megszűnik a külvilág, nincs titkolódzás, nincs tabu.Nem szégyenlem a zavarom, a könnyeim sem takarom,"

A fejem szédül, fülem sípol, s szemeimet alig bírom nyitva tartani. Zsibbad minden testrészem. Mi történt? A tudatom elég kába. Lehunyom a szemem és egy emlékkép villan be. Körülöttem minden forog. Hanna sikolya visszhangzik fejembe.

Szemem felpattan, s egyből Hannát kutatja.

-        Hanna! – Suttogom riadtan, ahogy meglátom a lányt, kinek feje a kormányon pihen. Az arca csupa vér, szeme lehunyva.

-        Uram! – A hang oly távolról hallatszott. – Uram! Segítünk! – Nagy zajjal szedték le a kocsi ajtaját (már ami maradt belőle) Levágták rólam a biztonsági övet, majd kisegítettek az autóból és egy hordágyra ültettek. Egyenruhás emberek álltak körül és kérdezgettek, de én semmi másra nem tudtam koncentrálni csak az összetört autóra és a lassan kiszabadított Hannára, aki még mindig nem volt eszméleténél. Felálltam s kóválygó fejjel körülnéztem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy még is mi történt velünk.

Az utca tele volt emberekkel, rendőr- és mentőautókkal, aztán megpillantottam Hannát, aki egy hordágyon feküdt, s fölötte egy mentőorvos küzdött az életéért. A Látványtól még jobban megszédültem, erőm elhagyott, muszáj voltam újra leülni.

-        Uram, hogy hívják? – Szólalt meg újra az előbbi emberke.  Jobban megnéztem, s rajta is mentőorvosi egyenruhát vettem észre.

-        Nyári Roland. – Nyögtem, s ekkor meghallottam a mentő szirénáját.

-        A lányt most szállítják a legközelebbi kórházba, önt is odavisszük. – mondta, majd megfogta karomat s besegített a mentőautóba.

Hideg van. Fázom. Félek. Felfoghatatlan, ami történt. Autóbaleset. Miért pont velünk? Azt, aki belénk hajtott nem tudták elfogni, eltűnt a helyszínről, mely számomra megemészthetetlen. Lehunyt szemmel imádkozom, hogy Hannának ne legyen komolyabb baja. Én megúsztam néhány zúzódással és egy enyhe agyrázkódással, ő viszont most a műtőben fekszik. Nem tudom, mit operálnak, nem mondanak semmit és ez kikészít. Az őrületbe kerget.

 Fel s alá járkálok a kórház folyosóján kezemben egy pohár kávéval. A fejem nagyon fáj, mint ahogy az összes zúzódásom is, de mindez szinte eltörpül az aggodalom mellett. Muszáj friss levegőt szívnom. Nem bírom ezt a tétlenséget. Zakatoló szívvel szaladok ki a kórház elé, lerohanok a lépcsőn s az első padra lerogyok. A novemberi csípős szél s a korai hó, melyet Hanna úgy imád a csupasz karomat érinti. Hanna. Az első csókunk.

-        A francba! – ugrottam fel, majd belerúgtam az előttem lévő sárga levélkupacba. Kezemet az arcomra tapasztottam, s próbáltam lenyugodni. Magam elé képzeltem a lány világoskék szemét, hosszú barna haját és hófehér bőrét. A hangja oly selymes, s ahogyan a nevemet mondja… a szívem hevesebben kezd verni. Hogy válthat ki belőlem ilyet egy olyan lány, akit szinte nem is ismerek.  Az idilli képet felváltja a forgó kocsi, az üvegszilánkok és Hanna véres arcának képe. Szemembe könnyek szöknek s iszonyú harag lesz úrrá rajtam, amiért nem tudták elkapni a felelőst. Kezem ökölbe szorul, s üvölteni szeretnék, de hang nem jön ki a számon. Utálom ezt. Utálom, hogy nem tehetek semmit. – A rohadt életbe. – Nyögtem s ökölbe zárult kezemmel a szemben lévő fa törzsébe ütöttem. – A. Rohadt. Életbe. – Ütöttem minden egyes szónál, majd mikor újra lesújtottam volna valaki megfogta a csuklómat. Megfordultam s könnyes szemmel néztem az illetőre, édesanyámra. Első dolgom volt felhívni, mikor végeztek a vizsgálatokkal.

Szavak nélkül is értettük egymást. Megfogtam kezét, s szorosan magamhoz öleltem. Ő az én támaszom.

-        Anya. – Nyögtem vállába, s alig tudtam visszatartani a könnyeket.

-        Ssshhh – csitított. – Nem lesz semmi baj. – Nem igazán tud Hannáról. Még nem sokat beszéltem róla, s most úgy éreztem mindent el kell mondanom neki. – Menjünk be kicsim. – Finoman eltolt magától s besétáltunk a hatalmas, fehér épületbe. A benti levegő számomra túl meleg és fullasztó volt. A szívem szeretett volna kiugrani a helyéről. A szemeimet szúrták a könnyek. Leültünk egy-egy székbe. Nem bírtam magamba tartani a gondolataimat.

-        Nagyon aggódom anya! Félek, hogy elveszítem, pedig igazából sosem volt az enyém. – kezdtem bele vallomásomba és közben édesanyám aggódó szemeibe néztem. Várta, hogy folytassam. -  Nem is tudok róla szinte semmit, de mégis úgy érzem magam mellette, mintha már évek óta ismerném. Nagyon kedvelem, s most, hogy már kezdett kialakulni köztünk valami… - elakadt a lélegzetem, nem jutottam szóhoz.

-        Nem szabad a legrosszabbra gondolnod. Egy műtét még nem a világvége, Kincsem. – szorította meg a kezem. – Nem lesz semmi baj. Amúgy is. Szeretném megismerni a barátnődet. – mosolyogva emelte ki az utolsó szót. – Gyere, várjunk inkább a műtő várótermében, hátha mondanak már valamit. – Felállt s várta, hogy mutassam az utat.

Arcomat kezembe temetve ültem a váróterem kényelmetlen székén. A műtő és várója a klinika negyedik emeletén helyezkedett el.

 Az idő már három óra tájt járt, Hanna már lassan két órája fekszik a műtőasztalon. A fejem fáj, a testem zsibbad s szívem őrült ritmusban lüktet. Utálom, hogy nem tudok semmiről, utálok várni.

-        Szerinted meddig tart még? – kérdeztem édesanyámat, aki egy női magazinba temetkezve ült mellettem.

-        Nem tudom. – nézett fel az újságról. – Biztosan nem sokára… - Nem fejezte be a mondatot, mert nyílt a mellettünk lévő ajtó, melyen néhány fehérköpenyes ember lépett ki.

-        Doktor úr! – ugrottam fel.

-        Önök a hozzátartozók? – kérdezte egy szemüveges, őszülő hajú férfi. Bólintottam, majd így szólt:

-        A hölgy állapotát stabilizáltuk. Találkoztam már rondább esetekkel is, szóval szerencsésnek mondhatja magát. A vállán átfúródott egy nagy vasdarab, melyet komplikációk nélkül el tudtunk távolítani, bár a mentősök jelentése szerint a kisasszony életjelei gyengék voltak a helyszínen a vérveszteség miatt, de mint már említettem az állapota most már stabil. Az éjszakát a sürgősségin tölti megfigyelés alatt. – mondta monoton hangon.

-        Köszönjük! – megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. – Be lehet menni hozzá?

-        Csak egy ember mehet. Evelin nővér megmutatja, hol fekszik. És ha most megbocsájt vár a többi beteg. – fejezte be mondanivalóját, majd beszállt a többi fehér ruhással a közeli liftbe és otthagyott minket a nővérrel.

-        Ki szeretne bemenni? – kérdezte

-        Én. – ez nem volt kérdés. Azonnal látni szerettem volna. A nővér bólintott, majd mutatta az utat.

-        Negyedórát tölthet bent. – nyitott egy ajtót, mely mögött Hanna feküdt. Bementem s összeszorult

szívvel mértem végig Hanna sebes arcát, a testéből kilógó csöveket és a rákapcsolt gépeket.

-        Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. Holnap reggel a fele lekerül róla. – szólalt meg mögöttem a nővér. – Erre a székre leülhet – mutatott az ágy melletti fehér, vászonborítású székre.

-        Hallja, amit mondunk neki? – kérdeztem

-        Alszik. Szerintem nem fog fel semmit a beszédből. De azért csak nyugodtan. – mosolygott rám. – Nemsokára visszajövök. – lépett ki az ajtón, majd bezárta maga mögött azt. Az egész szobát csak egy pici asztali lámpa, lágy fénye világította meg. Hanna oly békésnek látszott. Megfogtam csuklóját s parányi kezét az én nagy tenyereim közé vettem. Bőre meleg és tele volt vágással. Mutatóujjammal végighúztam minden egyes sebet.

-        Ó Hanna. – súgtam. – Miért veled történt ez? Miért nem az fekszik itt, aki a balesetet okozta? – kérdeztem rekedt hangon. Számhoz emeltem kezét s finom csókot leheltem rá. Ekkor fura dolog történt. Még ha csak egy pillanatra is, de megszorította a kezem. – Remélem, hamar felépülsz, tartozol nekem egy bögre kakaóval. – ismét megrándult a keze. Hall. Hallja, amit mondok neki. – Képzeld, anyukám is meg szeretne ismerni. – folytattam hozzá a monológomat. – Beszéltem neki rólad. Ne aggódj, csak a jó dolgokat mondtam. – ismét megszorított. Lassan bennem is kezdett oldódni a feszültség. – Aggódom érted. Vicces, ha az ember olyan dolgot fél elveszíteni, ami igazából nem is volt az övé. – szám megremegett s egy könnycsepp futott végig az arcomon. Felálltam a székről s felé hajoltam. Megígérem, hogy megfizet az, aki ezt tette veled. – Végigsimítottam vágással teli arcán, majd óvatos csókot leheltem a szájára. – Jó éjszakát Hanna! – mondtam majd az ajtóhoz sétáltam s magára hagytam.

-        Szálljunk meg egy hotelban Kicsim. – ajánlotta édesanyám, mert tisztába volt vele, hogy most haza biztos nem megyek. – Reggel pedig visszajövünk.

-        Itt akarok maradni.

-        Kicsim. Pihenned kell. Hanna is ezt akarná. Megígérem, hogy reggel visszajövünk. Addigra lehet a kicsi lány is felébred. – győzködött édesanyám. Igaza volt, mint mindig.

-        Rendben. – Adtam meg magam, majd átöleltem anyukámat és a klinika ajtaja felé sétáltunk.

-        Uram! – szólt utánunk egy fiatal nő.

-        Tessék. – az Evelin nővérrel találtam szembe magam, amint megfordultam.

-        Ezeket a hölgynél találtuk. Gondoltam odaadom önnek. – a kezembe nyomott egy mobiltelefont és egy kis kulcscsomót, rajta egy pisztoly formájú kulcstartóval.

-        Köszönöm! – fogtam a tenyerembe a tárgyakat.

-        Fel kellene hívnod az anyukáját. – szólalt meg édesanyám. – Én beleőrülnék, ha nekem nem szólnának.

-        Igaz. – feloldottam a billentyűzárat és a telefonkönyvből előkerestem a nevet, majd tárcsáztam.

-        Hanna? – kérdezte álmosan.

-        Jó estét! Az én nevem Roland, Hanna barátja.

-        Mit keres nálad a telefonja? – kérdezte éberebben. – Hol van Hanna?

-        Kórházban.

-        Tessék? Mi lett vele? Jézusom! – hallottam ijedt hangját. Elmeséltem neki mindent, majd megadtam a címet. – Köszönöm, hogy hívtál. Azonnal indulok. – mondta, majd köszönés nélkül letette.

A legközelebbi hotel öt kilométerre volt. Egyáltalán nem volt hangulatos a szoba. A falak koszos fehérek, a bútorok jellegtelenek és a két egyszemélyes ágy is kényelmetlen volt. Viszont a célnak megfelelt.

-        Hoztam neked pár dolgot. – adott át egy utazótáskát, melyben az én cuccaim voltak. Levettem magamról a szakadt, koszos ruhát és befeküdtem az egyik kényelmetlen ágyba. – Jó éjszakát Sédikém. – mondta anyukám, majd leoltotta az éjjeliszekrényen lévő kis villanyt. Ha ő nem lenne, nem is tudom, mihez kezdenék. Ő az én bizalmasom, a támaszom. Neki bármit elmondhatok. Örülök, hogy most itt van velem. Lehunytam a szemem és próbáltam elaludni.

-        Roland! Gyere már! – Kiáltotta Hanna a zöld rét közepén állva. Az idő egyszerűen tökéletes volt.

Szikrázó napsütés, felhőtlen égbolt. Arcán ragyogó mosoly, testén fehér, könnyed ruha. – Mire vársz még? – ugrándozott, s közben integetett. Felé indultam lassan, óvatosan. – Siess! – nevetett. Megszaporáztam lépteimet, szinte már futottam. Amikor már csak pár centi választott el minket, megragadtam keskeny derekát felemeltem s megforgattam. Hangosan, jóízűen kacagott. Letettem a földre, majd két kezem közé fogtam arcát és megcsókoltam. Hosszú, forró csók volt. Miután szétváltak ajkaink Hanna szemébe néztem. Ijedtséget láttam benne.

-        Mi a baj? – kérdeztem? – Hanna! Ráztam meg a vállát. Szemembe nézett. Tekintetéből fájdalom tükröződött. – Hanna! – suttogtam. A gyönyörű, napsütéses rét, másodpercek alatt váltott sötétszürkére. Körbenéztem, s szemem láttára hervadt el az összes virág. Újra Hannára néztem. A lány arcát sebek tarkították, tekintete homályos volt. Megérintettem az ajkát. Ekkor viszont hangos, szívfájdító sikolyt hallatott.

Zakatoló szívvel, lihegve tértem magamhoz.

-        Hanna! – leheltem.

-        Kicsim! A telefonja. – Nézett rám aggódva anyukám. A mobilra pillantottam, mely hangosan csirimpolt. Kezembe vettem a készüléket, s a kijelzőn egy név villogott.

-        Halló! – vettem fel.

-        Te ki a fene vagy? – szólt bele egy fiatal női hang.

-        Roland. – válaszoltam egyszerűen.

-        Hanna hol van? Jézusom. Ugye nem?

-        De. Kórházban van.

-        Imádkoztam, hogy ne ő legyen. Láttam a híreket, s mikor a kocsit nem találtam a helyén, akkor már sejtettem, hogy ő az. Nem akarom elhinni. Melyik klinikán van? Azonnal odamegyek. – hangja fojtott volt. Megadtam a címet, megköszönte, majd bontotta a vonalat.

-        Jól vagy? – Tette vállamra kezét édesanyám.

-        Nem igazán. Látnom kell őt. – bólintott, majd megfogott pár ruhát és elvonult a fürdőbe. Megnéztem az órát, mely kilencet mutatott, majd visszahanyatlottam az ágyra.

-        Mi történt? – támadott le egy hosszú, szőke hajú lány. Gondolom vele beszéltem telefonon. Nagyon ismerős volt valahonnan.

-        Amikor áthajtottunk a kereszteződésen, egy másik sofőr oldalról belénk hajtott. – adtam elő a rövid verziót. – Hanna vállába egy fémdarab fúródott és meg kellett műteni. Sok vért is veszített.

-        Jézusom! – szája elé tette a kezét, majd leült a váróterem székére.

-        Kóróczki Hanna hozzátartozói? – kérdezte egy ismeretlen női hang. Ránéztünk az illetőre, aki a nővérek szokásos uniformját viselte.

-        Igen. – szólaltam meg.

-        Átvittük a kisasszonyt egy kórterembe. A történtekhez képest jól van. Hamarosan felébred, de eléggé gyenge lesz, úgyhogy ne terheljék le nagyon. Két ember bemehet hozzá. – Nos, az a két ember a szőke hajú lány volt (rájöttem, hogy az egyetemi kávézóból ismerős) és én.

-        Zsófi. – Mutatkozott be a szőke, miközben Hanna ágya mellett ültünk.

-        Roland. – Nyújtottam a kezem.

-        Tudom. Sokat hallottam rólad. – mosolyodott el.

-        Hanna anyukája hol van? – kérdeztem Zsófit.

-        Biztos megint valami tárgyaláson. – Hangja cinikusan csengett. – Hanna édesanyja ügyvéd, soha sincs egy szabad perce.

-        De az éjszaka beszéltem vele és azt mondta, hogy azonnal itt lesz.

-        Nem találkoztam vele. Bár ők eléggé messze laknak, lehet megszállt valahol. Nem tudom.

-        Messze? – megütköztem ezen az információn.

-        Igen. Nyíregyházán élnek. Az ország keleti felén.

-        És az édesapja? Neki mi a foglalkozása?

-        Katona volt.

-        Volt?

-        Meghalt. De erről inkább őt kérdezd. Nézd. – Mutatott a kezére, mely megmozdult a mellkasán.

-        Roland. – nyögte.

-        Itt vagyok! – simítottam végig az arcán. Szemei még csukva voltak.

-        Roland. – Ismételte

-        Valószínű még mindig alszik és veled álmodik éppen. – mosolygott rám Zsófi. A gondolat jólesően járta át a testemet, lelkemet. Megfogtam apró, törékeny kezét s számhoz emeltem.

-        Roland. – súgta harmadszor is. – Szeretlek.