Kettő

2.
Roland

"Talán a közöttünk lévő rácsokon az idő majd reszel,
S ha majd a zárkán átlátsz és észreveszel,
A legboldogabb emberré és szabaddá teszel."

         

A hold fénye félig megvilágítja a szobát, a hatalmas erkélyajtó ablakain keresztül. Fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Egyszerűen nem hagy nyugodni ez a lány. Annyira fura, annyira más. Nem tudok kiigazodni rajta, hisz egyszer egy tündéri teremtmény, aztán egyik pillanatról a másikra átváltozik egy hisztis házisárkánnyá. Vagy csak nekem tűnik furcsának? Abban a pillanatban, mikor belenéztem abba a hatalmas kék szemekbe, tudtam, hogy ő nem olyan, mint a többi lány. Van benne valami plusz. De az a mosoly, amelyet az utcán ejtett meg a dührohama után egyszerűen… ijesztő volt. Van az a mondás, hogy „Ha a mosolyával ölni lehetne”. Nos, az ő vigyorával nem ölni, pusztítani lehetett volna. Na és az, az eset a bárban. Szintén nagyon különös volt. Jó, lehet, hogy túlreagálom, de az emberek általában nem így szoktak viselkedni. Viszont mind ezek mellett mégis van benne valami, amiért meg szeretném ismerni. Reggel megpróbálok vele beszélgetni.

            Lassan nyíltak szemeim. Kezdtem fokozatosan magamhoz térni nyugodt, mély álmomból. Kiszálltam, a meleg takaró alól, melyet végül mélységesen megbántam, mivel kíméletlenül megcsapott a hideg reggeli levegő. Vállamra tettem a takarót, majd kinéztem az erkélyajtón. Szürke az ég és zuhogott az eső. Semmi jót nem ígért ez a nap. A falon lévő egyszerű, fehér, kör alakú óra nyolcat mutatott. Körbenéztem a szobában. Teljesen ledöbbentem. Ahhoz képest, hogy kollégiumi szoba, nagyon otthonos. A szekrények színe mahagóni, ahogy az íróasztalé. A barackvirág színű falat két darab festmény díszíti és pár darab poszter, rock bandákról. A polcok színültig voltak könyvekkel, képekkel.

Az ágy, melyben még mindig aludt Hanna, egy nagy antik franciaágy volt. Az ablakban két cserép, sárga színű orchidea illatozott. A kanapé, melyen aludtam, pedig sötét barna és eléggé kényelmes. Nagyon hangulatos kis hely. Viszont én nem ilyennek képzelek el egy átlagos kollégiumi szobát. Bár ahogyan észrevettem ez a lány egyáltalán nem átlagos. A polcon a könyvek mellett egy rakat oklevél sorakozott, melyeken Hanna neve és az első hely szerepelt. Mind pszichológiával volt kapcsolatos. Elég komoly téma. Ez a lány egy zseni lehet. Levettem az egyik képet, melyen Hanna a fűben ül, és olyan bájosan mosolyog.

-        Keresel valamit? – Hanna hangjára megriadtam és elejtettem a képet, mely nagy csattanással esett a földre. Lehajoltam érte, s sajnálkozva vettem fel az összetört képkeretet.

-        Sajnálom- mondtam őszintén, s már előre féltem a reakciójától. A lányra néztem, aki előttem állt, kócos hajjal, Micimackós pizsamában, és meglepődve vettem észre hogy mosolyog. Épp olyan édesen, mint az előző képen. Viszont a sminkje teljesen el volt kenődve, és így nagyon viccesen festett.

-        Hagyd! – vette el kezemből az összetört tárgyat. – Úgy sem szerettem ezt a képkeretet. De légy szíves, ne kutass, ki tudja mit találsz a végén- kacsintott rám.

-        Majd veszek egy másikat. – ajánlottam.

-        Ugyan, nem egy képkeretbe fogok belehalni. Jó reggelt, amúgy. Nem vagy éhes?

-        Ami azt illeti, de. Hol szoktatok reggelizni?

-        Van egy büfé, nem messze a kolesztól, nagyon jó a gofrijuk. Én már csak tudom, ott dolgozom. – kimeredt szemekkel néztem rá.

-        Te nem vagy véletlenül robot? – nevetett kérdésem hallatán. – Pszichológiára jársz és amint látom ügyes is vagy a témában, fősuli mellett dolgozol és bónuszként zenekarokat kísérgetsz éjszaka. Azt ne mond, hogy ezek mellett van még szabadidőd.

-        Lebuktam – Annyira aranyos volt, ahogyan mosolygott, és ott állt az ágy mellett a hosszú, barna és igen bozontos hajával.  Szinte el is feledtette velem a tegnap esti afférokat.

-        Meghívhatlak reggelire?

-        Ez igazán kedves, de nem szeretné…- közbeszóltam, mielőtt nemet mondott volna.

-        De én meg szeretném. Szeretnélek kárpótolni a tegnapiért- egy másodpercre elgondolkodott, majd így szólt:

-        Figyelj, tegnap hülye voltam. Nekem kellene kárpótolnom téged.

-        Majd arra is kitalálunk valamit, de most éhen halok. – mosolyogtam vissza. Átöltözhetek valahol? Elég kényelmetlen az öltöny nadrág.

-        Itt átöltözhetsz, én úgy is megyek a mosdóba és öltözök ott. – a szekrényéhez lépett, és kivett belőle néhány ruhadarabot, és még pár dolgot– Úr Isten! – kiáltott fel. – Hogy nézek ki. Csoda, hogy nem kaptál szívinfarktust tőlem – mondta a tükörbe bámulva. – pár perc és jövök- ezzel kisietett az ajtón. Én a táskámból elővettem farmeromat, mely egyszerű kékszínű és a kedvenc pólómat, amely fehér volt és úgy nézett ki, mintha egy kéz fogná a felsőtestemet. Az ablakhoz léptem és bámultam a kollégium udvarát. Az egészet beborította a temérdeknyi, lehullott, sárga falevél.

-        Már kész is vagyok! – rontott be az ajtón Hanna. Az a pár perc tényleg csak pár perc volt. A lány arcán már nyoma sem volt a tegnapi sminknek, frissnek és üdének hatott, a rendbe hozott hajával, kötött pulcsijában és farmerjében. – Mehetünk? – Magára vett egy fekete bőrdzsekit és egy fekete

bakancsot húzott hozzá. Menő. Miután én is felöltöztem, a büfébe tartottunk. A folyosón egy lélek sem volt, amit kissé furcsálltam, bár vasárnap délelőtt van, biztos a tegnapestét pihenik ki.

A Café bar nevezetű büfé nagyon hangulatos kis hely volt. A falak kellemes bézsszínűre voltak festve, az asztalok fehérek voltak és a hozzá tartozó bőr fotelek pedig feketék. Leültünk az egyik asztalhoz és vártuk a pincérnőt.

-        Sziasztok! Mit hozhatok?

-        Szia, én egy Latte Machiatot kérek és egy csokis gofrit.

-        Neked mit hozhatok? – kérdezte a pincérnő, aki hasonló korú lehet, mint Hanna. Az arcán hatalmas mosoly volt, és látszott rajta, hogy ismerik egymást.

-        Egy kávét kérnék két édesítővel és tejszínhabbal, és egy ugyan olyan gofrit, mint a vendégem- emeltem ki az utolsó szót.

-        Már is hozom.

-        Erre nincs semmi szükség. – vonakodott a lány.

-        Állj! Ragaszkodom hozzá, már csak a képkeret miatt is. – mondtam, mire ő lemondóan süllyedt a bőr fotelbe.

-        De én viselkedtem tegnap bunkón és amúgy is az csak egy vacak képkeret. – szállt újra vitába.

-        Hanna! Állj le! – szóltam rá. Hogy lehet ennyire makacs? Kimeredt szemekkel nézett rám, majd végül összehúzta szemöldökét és az ablak irányába fordult. Remek. Megsértődött. Ezek a nők…

-        Jól van. De ez volt az utolsó. – szólalt meg hosszú másodpercek után. – És én mivel engesztelhetnélek ki a tegnap esti afférom után?

-        Majd kitaláljuk. – mosolyogtam rá, mert én már nagyon is tudtam rá a választ.

-        A Latte, a kávé és a két gofri. – tette le elénk a rendelésünket a pincérnő.

-        Köszönjük Zsófi! – szólalt meg Hanna

-        Ráérsz ma? – kérdezte a Zsófi nevezetű pincérnő.

-        Igen, délután.

-        Akkor átmegyek, szerintem van mit megbeszélnünk. - mosolygott még szélesebben, majd mikor Hanna „gyilkos” pillantást lövellt felé, sarkon fordult és pulthoz sietett. Tipikus nők…

-        Melyik iskolában tanulsz? – tettem fel az első kérdést.

-        ELTE, PPK.

-        Ahogy láttam a szobádban pszichológiát tanulsz. Ez hányadik éved már?

-        Ez az utolsó. De ha ezt befejezem, mindenképen szeretnék mesterképzésre jelentkezni.

-        Nem lepődtem meg. - csúszott ki hangosan a számon.

-        Ne aggódj! Más is így van ezzel. Komolynak látszom, igaz? – nézet rám nagy kék szemeivel, és bágyadt mosolyával, majd megrázta a fejét és hozzá tette: - Ez van! Nem viszem semmire, ha mindent félvállról veszek. Van, aki így is elfogad, akinek meg nem tetszik, az tehet egy szívességet! – tért vissza a régi, szúrós modora.

-        Nem mondtam, hogy ezzel bármi baj lenne. – bár szerintem nem kellene mindent olyan komolyan vennie.

-        Nem mondtad, de gondoltad. – Vigyorra húzódott keskeny szája. Nagyon érti a dolgát.

-        Lebuktam. – mosolyogtam vissza.

-        És te mióta zenélsz?

-        Már egy ideje…

-        Bővebben?

-        Én nem zenélek, csupán elmondok egy szöveget egy alapra.

-       Szerintem a kettő összefügg.  És szereted? Jaj, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled. –Nevetett, mely olyan kislányosan hangzott.

-        Persze, hogy szeretem. Ha nem szeretném, nem csinálnám. Élvezem, mikor a színpadon játszunk, ahogy a rajongók a nevünket kiabálják. Szeretem minden másodpercét. Így megfelel?

-        Mindjárt j…- a zenélő mobilom félbeszakította mondani valóját. Megnéztem a telefonom s a kijelzőn Peti neve villogott.

-        Elnézést – mondtam, majd felvettem.

-        Merre vagy? – szólalt meg csapattársam. - Lassan indulni kellene. Remélem, nem alszol még mindig.

-        A Café Bárban ülök. Ti hol vagytok? Oda megyünk.

-        A kolesz előtt vagyunk, már csak rád várunk.

-        Pár perc, és ott leszünk. – mondtam, majd bontottam a vonalat. – Mennünk kell. Indulunk haza.

-        Rendben. Ahogy látom, a táskádért már nem kell visszamennünk- bökött a földön lévő hátizsákra. – Akkor szólok Zsófinak. – Felállt és a pulthoz ment. Váltottak pár szót, majd visszajött hozzám, sunyi vigyorral az arcán. - A számla rendezve, mehetünk.

-        De… mi… na, ne! – a döbbenettől alig tudtam megszólalni.

-        Üdv, a 21. században– kacsintott rám, majd kilépett az ajtón s várta, hogy utána menjek. Ez a lány… néha az idegeimre megy. Szinte meg sem várta, hogy bezárjam az ajtót, ő már hátat fordított nekem és sebes léptekkel elindult. A karja után nyúltam és visszarántottam, melynek következtében felsikoltott és az ölembe esett.

-        Hé! – kiáltott fel- Normális vagy? – dühöngött – Engedj el!

-        Elengedlek, ha eljössz velem vacsorázni és én fizethetek. – a lány arca pipacs vörös lett.

-        Nem érek rá.

-        Még nem is mondtam, hogy mikor! - vigyorogtam.

-        És miből gondolod, hogy én veled akarok vacsorázni? – kérdezte dühtől elfúló hangon.

-        Mert jó képű vagyok, kedves…

-        És szerény? – vágott közbe gúnyolódva

-        Igen. – helyeseltem – De most komolyan. Szeretnélek jobban megismerni.

-        Ez mind szép és jó, de én nem szeretnék kapcsolatot. Se időm, se energiám. - Mintha jéghideg vízzel öntöttek volna le, úgy ért a visszautasítás – Ne haragudj!

-        Hagyjuk. – engedtem el a lányt, majd egy röpke másodpercre újra a szemébe néztem, de bár ne tettem volna…

Az autóban ülve merengtem a reggelen. Ez a lány teljesen más, mint a többi vele egykorú. Nem úgy gondolkodik, viselkedik, mint egy rendes húszon éves. Sokkal érettebbnek látszik a koránál. Végül is mindegy, kikosarazott és valószínű úgy sem látom többet az életben.