Egy

1.

Hanna

Éjjel két óra. Az utcát csak a ház elé kitett töklámpások halvány fénye és mindössze két közlámpa világította meg.  Az éjszaka hűvös, az égen egy darab csillag sincs. Éreztem, ahogy egy-két esőcsepp hullott a fejemre. Gondolkodtam a baseballsapkán, de az valahogy nem illett a Halloweeni jelmezemhez. Nos, mintha számítana. Magyarországon nem szokás ez az ünnep, de tény, hogy egyre felkapottabb. Persze nem a házalós, csoki kéregetős része. Inkább a lakásdíszítésben és a bulik témájában nyer egyre nagyobb teret. Én is épp ilyen partiba igyekeztem, de előtte volt még egy kis dolgom.

Követtem célpontomat. Szó szerint, vadásztam. Éreztem ereimben az adrenalint, az izgalom jólesően járta át minden porcikám. A köpenyemet, s

hosszú barna hajamat hátrafújta a hideg, őszi szél, s én kissé kezdtem fázni. Már csak egy sarok és becserkészem áldozatomat. Szabó Géza. Öt kislányt erőszakolt, ölt meg és darabolt fel. Az igazságszolgáltatás hazánkban néha kissé hibás. Nem tudtak rábizonyítani semmit. Egyszerűen semmi kézzelfogható bizonyítékot nem találtak a nyomozók. Hm, érdekes. Én két perc alatt megtaláltam. A Cég ezért is alkalmaz. Nos, igen. A Cég. Ez egy olyan szervezet, ahol pont az ilyen megoldatlan eseteket figyelik és intézik el. Közel 2 éve dogozok nekik, és imádom. Minden percét élvezem, hogy megszabadíthatom az országot az olyan férgektől, mint ez a Szabó Géza. Már csak pár méter és kiérünk a lakott területről, s akkor vége. Áldozatom, mintha megszaporázta volna lépteit. Előhúztam késem és gyorsítottam tempómon. Szabó úr mellé érve megragadtam karját, magam felé rántottam, s késemet szívébe mélyesztettem. Könnyedén siklott pengém a húsába. Rám meresztette üres tekintetét, szájából vér bugyogott, s lassan kilehelte magából a lelket. Kihúzom késem, s már haladok is tovább. Nem tartott az egész három percig. Gyors és tiszta munka. Nem félek attól, hogy valaki megláthat, mert munkámat csak olyan helyen végzem, ahol egy lélek sem járkál és kamera sincs sehol.

Young Bisztró, Budapest. Halloweeni parti. Jelmezekben partizó fiatalokkal volt tele a hely. Dübörögve szólt a zene a hangfalakból. A pultnál ültem, s vártam a fellépőket. Mivel ez egy egyetemi buli, és a fiatalokról szól, nem kísérhette őket egy tanár, így rám sózták a melót. Bár annyira nem bánom, mivel így még átlagosabbnak tűnök. Három nevet kaptam. Fura, máskor akkor kapok nevet, ha ki kell iktatnom az illetőt.

Leszálltam a bárszékről és a kijárathoz mentem. Kint megvárom őket, biztos, ami biztos. Nyitom az ajtót, s mikor kilépnék, a friss levegőre egy férfiba botlok. Felnéztem az illető arcára, s két nagy szempár nézett vissza rám. A srác bűvésznek volt öltözve.

-        Bocsánat, bocsánat! – Fogta meg vállam.

-        Nem történt semmi. – Leheltem, még mindig szemeibe nézve. Megráztam fejem, s kibújtam karja alatt a bár elé. Mellettem három férfi állt. – Ti lennétek a Children of Distance? – Kérdeztem rá, mert annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy nem idevalók. Idősebbnek néztek ki, a bennlévőktől.

-        Igen. – Hangzott a válasz.

-        Remek! Kóróczki Hanna. – Nyújtottam kezet – Én leszek ma az óvónénitek, ha bármire szükségetek van, és ha már mennétek, a szállásotokra csak szóljatok nekem. – Próbáltam viccesnek tűnni. Ez is kell az úgynevezett álcámhoz. Senkinek, még csak gyanúja sem lehet arról, hogy én mivel foglalkozom. Hat éven keresztül sikerült mindenkivel elhitetnem, hogy csak egy szimpla fiatal vagyok, s mára már profin fenn is tartom a látszatot.

-        Szia Hanna,  Peti vagyok. Ő itt Roland, ő pedig Robi. – Mindenkivel kezet fogtam, s bevezettem őket a bárba. Megmutattam a színpadot, amit már a DJ előkészített. A három férfi a mikrofonok elé álltak és bemutatkoztak. Elmondták, hogy örülnek az ittlétnek, majd el is kezdték a fellépést, mely egy órán át tartott. Amíg ők a népet bűvölték én a pultnál ültem, rendeltem egy korsó sört, s figyeltem az előadást. A Peti nevezetű zombinak volt öltözve, Robi Vámpírnak és Roland ugye bűvésznek. Az előadás élvezhető volt, dallamos, s néhány szám szívbemarkoló. Párat teljesen át tudtam érezni, felidézték bennem azokat a pillanatokat, melyek teljesen padlóra küldtek. Nos, ha ezek a múltbéli események nem történnek meg, ma nem lennék ez az erős ember. Megtanultam, hogyan kell a rossz dolgokkal megbirkózni. Hogy minden fájó emlék, történés egyszer elmúlik. Hogy egyszer minden jobbra fordul.

Végig a bűvészgyereket figyeltem, s néha-néha ő is megtalált tekintetével. Van valami fura a szemeiben, ami megfogott. Még magam sem tudom, hogy mi az, pedig elég jól ismerem az emberi mimikát, reakciókat.

A műsor végeztével mellém telepedtek le.

-        És te minek öltöztél be? Valami boszorkány, csontváz, sorozatgyilkos hibridnek?- Kérdezte Roland. A sorozat gyilkosos résznél majdnem kimeredt szemekkel néztem rá, de tudtam, hogy akkor lebuknék. És amúgy is, elég csekély rá az esély, hogy tudja az igazságot. A feltételezése pedig helytálló, mivel az arcom festése egy csontvázéra hajazott, a ruhám egy boszorkányéra, míg a véres késem egy gyilkosra. Igen, direkt nem takarítottam meg a késem, így drasztikusabb az egész.

-        Eltaláltad! – mosolyogtam.

-        Mennyire élethű ez a vér! – nyúlt volna a késemhez, de még időben elkaptam a kezét. – Áú!- rántotta el karját.

-        Mű. – Mondtam hidegen, majd faképnél hagytam őket. Utálom, ha cuccomhoz nyúlkálnak. Ráadásul, ha még észre is veszi, hogy az a vér nem mű, az maga lett volna a katasztrófa. Miért is kellett nekem ezt a hülyeséget elvállalnom? Már bánom az egészet.

A hideg levegő csípi arcomat. Körülbelül félórája ülök idekinn. Nem szeretnék vissza menni a bárba. Inkább egyedül szeretnék lenni a szobámban és egy jó könyvet olvasni, de meg kell várnom a srácokat, hogy elkísérjem őket a szállásra.

Hallom, ahogy a bár ajtaja nyílik. Fel sem kell néznem, tudom, hogy Ő az. Érzem magamon kutató tekintetét. Leül a mellettem lévő székbe, s egy ideig némán bámult. Hosszú másodpercek múlva megszólalt:

-        Megbántottalak? – még mindig magam elé néztem, szótlanul. – Sajnálom. – menni készült, de én megfogtam kezét. Nem szabad ilyen gyerekesen viselkednem.

-        Túlreagáltam. – Válaszoltam, mire visszaült. – Nem szeretnék bunkó lenni, de hosszú napom volt és már fáradt vagyok…

-        Ne szabadkozz! – vágott mondatom közepébe. – A buli már úgy is meghalt. Szólok a többieknek. – Pár perc múlva a kollégium kihalt utcáján sétáltunk.

-        Melyik szobát kaptátok? – törtem meg a már-már kínos csöndet.

-        Engem az A/110-esbe, Robit az A/90-esbe, Rolandot pedig a B/13-asba. Csak így tudtak szállást adni.

-        B/13? – Ismételtem megütközve. – Az, az én szobám. Nekem erről miért nem szólt senki? – Hangom hisztérikusan csengett. – Ezt el sem hiszem. – Majd felforrtam a dühtől. Volt négy évig egy szobatársam, de az utóbbi két évet egyedül töltöttem ( hála A Cégnek) a négy fal között. Az a szoba volt az én menedékem. Ott lehettem csak igazán önmagam. Erre megkapom ezt a fickót. – Csodás. – mondtam méregtől elfúló hangon. – Szerintem nagyon kényelmes lesz neked a földön- villantottam rá gyilkos mosolyom. Próbáltam elfojtani dühöm, mely nagy erőfeszítésbe került. – Gyertek utánam. – sikerült hangomra nyugalmat erőltetnem.

Elvezettem a két fiút a szobákhoz, majd Rolanddal az én épületem felé tartottunk, mely 300 méterrel odébb volt. Hideg az éjszaka, szinte már vacogtam. Persze, hogy a kabátomat otthon hagytam. Úgy éreztem kár volt felkelnem reggel, nagyon nem az én napom a mai.

Roland megfogta a karom, s megállított. Levette magáról zakóját, s a vállamra terítette.

-        Csoda, hogy a fogaid nem törtek még el. – Mondta egy félmosoly keretében.

-        Köszönöm. – Viszonoztam mosolyát, hisz ez kedves volt tőle. Az előbbi haragom kezdett alábbhagyni.

-        Bocs, hogy a terhedre vagyok. – Nagyot sóhajtottam, majd szembefordultam vele.

-        Nem vagy a terhemre. – Nagyjából igaz – Csak nem szeretem, ha nem szólnak fontos dolgokról. – Ez viszont teljesen igaz. - Most pedig menjünk, mert rögtön a betonhoz fagyok. - Igyekeztem barátságos lenni, mert gondolom az előbbi kirohanásom nem vetett rám jó fényt.

Kicsit izgultam, mert nem nagyon szoktak emberek járkálni a szobámban és reméltem, hogy nem hagytam szem előtt a revolverem.

-        Nem kell a földön aludnod. Van egy kanapém. Remélem, az megfelel.

-        Persze. – mondta fáradt hangon, s szinte beesett az ajtón. Kezdem sajnálni, s bűntudatot érezni a gyerekes viselkedésemért. Majd reggel kiengesztelem. Elvettem hátizsákját, beágyaztam neki, majd én is nyugovóra tértem. Az, hogy jól aludtam erős túlzás, viszont a reggelem elég érdekesen kezdődött.